Birtokunkba került az új önkormányzatokról szóló törvény alapkoncepciója. Noha a munkaanyag még nem részletes, nem kimunkált terv, sokatmondó és lehangoló elképzeléseket olvashattunk ki belőle, azaz szó szerint ki akarja herélni az önkormányzatokat.

A koncepcióról általánosságban is elmondható, bárki is szerezte, vagy soha nem találkozott a magyar önkormányzati rendszer sajátos világával a gyakorlatban, vagy tudatosan nem veszi figyelembe alapvető sajátosságait.

Az önkormányzatiság lényege nagyon egyszerűen meghatározható: a köz, a közösség ügyeinek intézése helyi szinten, közhatalmi feladatokkal. Az alapvetés végső forrása is logikus, hiszen nem véletlen, hogy egyes közösségek saját, választott képviselőik útján döntenek arról, hogy településük, vagy megyéjük milyen irányban fejlődjön, hogyan gazdálkodjon, kire bízza az egyes intézményei, társaságai irányítását.

A munkaanyag első, egyben legnagyobb hibája, hogy ezt az alapvetést teljesen kifelejti, illetve szó szerint kilúgozza. Évek óta egyre gyakrabban kapja meg a jelenlegi kormány azt a nagyon is jogos kritikát, hogy a pártjuk számára a formális demokrácia sokkal fontosabb, mint a tartalmi demokrácia.
Sokan emlékezhetünk még 2006 őszére, amikor lelkes és elszánt hazafiak tömege tüntetett heteken keresztül a Kossuth téren, Gyurcsány Ferenc távozását és új választások kiírását követelve. Az akkor ellenzékben politizáló Fidesz csupán fanyalgott és Orbán Viktor többször is határozottan leszögezte: nem hajlandók egy nemzeti mozgalom élére állni és antidemokratikus úton megdönteni egy választott kormányt. Aztán amikor számára is meleggé vált a kialakult helyzet, beült a páncélozott autójába és elmenekült a helyszínről. Maga mögött hagyva még a saját szimpatizánsait is. A gyászos végeredmény mindenki számára ismert.
Arra szeretnék rávilágítani, hogy az új önkormányzati modell formálisan ugyan megfelel a demokratikus követelményeknek, tartalmilag azonban egy totális rendszer kiépítését készíti elő.

Még egyszer nyomatékosítom: az önkormányzatiság önmaga számára épült ki, helyi szinten működik, és ugyanitt zajlik az ellenőrzése is – most még. Ijesztő, hogy a kormány megint a járási rendszer felállítását tervezi, méghozzá hasonló formában ahhoz, ahogyan a kommunista időszakban működtek. Csakhogy a járási tanácsokat 40 év alatt kétszer is megalakították, majd eltörölték éppen azért, mert működésképtelenek voltak! A hatósági ügyek, például az építésügy, gyámügy, egyes szociális ügyek járási koncentrációja a XXI. században már Magyarországon is fából vaskarika.

Egyrészről, tudni kell, hogy ezek állami szolgáltatások. De nem ingyenesek. A polgároknak, akik ügyfélként jelennek meg fizetniük kell, amiért joggal várhatják, hogy ügyeiket helyben, vagy a közelben, gyorsan és egyszerűen intézhessék. Járási szintre felszervezni viszonylag egyszerű igazgatási ügyeket drágább lesz, mint a jelenlegi helyzetben és fő hozadékai az elhúzódó ügyintézés, a végeérhetetlen sorbaállás, valamint a döbbenetes bürokratizmus lesznek. Csupán hab a tortán, hogy a járási hivatalok vezetőit a megyei kormányhivatal vezetője nevezné ki, a megye megkérdezése, véleményezése nélkül. Így egy nagy állami polip körvonalai sejlenek fel. Választott köztestület itt sem lesz.
Vannak természetesen előremutató logikus tervek is, melyeket később még részletezünk, de maga a koncepció, úgy ahogy van, alapvető hiányosságokat és ellentmondásokat tartalmaz… magyarán javíthatatlan.

Ezen a lépcsőn szintén hallgat a koncepció a régiókról. Örvendetes, hogy a regionális kialakítású politikai-közigazgatási rendszert a kormány végül elvetette, ám figyelemreméltó, hogy a munkaanyagban nem szerepel a többcélú társulások kiszervezése – például a megyékhez. Ez azt eredményezi, hogy továbbra is megmarad az átláthatatlan, közpénzpazarló rendszer, ahol megint nem a választott, hanem a mindenkori kormányzat kinevezett emberei ücsörögnek majd. Ez a rendszer nagyon drága és a korrupció melegágya is egyben.
A legnagyobb probléma azonban a települési önkormányzatok nagy leszámolása lesz: a tervek szerint minden 2000 lakosnál kisebb településen megszüntetnék az önkormányzatokat és a hivatalokat is! Még arról sincs szó, hogy ezek a kis települések, ahol minden nehezebb, mint egy városban, esetleg rész-önkormányzati szinten megtarthatnak valamiféle autonómiát és önszervezési készséget. Semmit! Mindössze talán egyetlen hivatalnok marad a településeken, aki összegyűjt minden ügyet, tehát afféle ügyfélszolgálati munkát végezne, és azokat továbbítaná a járási hivatalokba. Világosan fogalmazva: a falurombolás soha nem látott hulláma söpörne végig az amúgy is lezsarolt, elszegényedett magyar vidéken. A kistelepülések, mint megannyi „senki földje” vegetálnának a továbbiakban, még attól a kis lehetőségtől is megfosztva, hogy kedves falujuknak díszpolgárt válasszanak.

Összegezve: egy ultracentralizált, politikai irányítású állam képe bontakozik ki, melyben az egyén és a helyi közösségek csupán szomorú emlékek maradnak, a mindenható kormánytöbbség saját kinevezettjeik útján azt tesz majd közösségeinkkel – kis városkáinkkal, falvainkkal, amit csak akar. Persze ha engedjük.

És ez már nem pártpolitikai kérdés. Hogy ne így legyen, itt Százhalombattán sem, egységesen kell felemelni hangunkat! Csak hát erről, mint ahogy a fülkeforradalmi kormány úgy a helyi helytartóik is mélyen hallgatnak. Aztán hidegzuhanyként, egyik napról a másikra ezt a törvényt is átverik a 2/3-os többségükkel. 

Nem lesz jegyzőnk, utcára kerülnek köztisztviselőink, újabb családok megélhetése kerülhet veszélybe, utazhatunk megint Érdre ügyeinket intézni és lassan lebonthatjuk a Polgármesteri Hivatalunkat. Iparűzési adónk nagy részét pedig felzabálja majd a Fideszes vezetésű megyei jogú város, Érd.
Erről álmodtunk igaz, kedves fülkeforradalmárok?
Mert nekünk ez már rémálom, és lassan ki kell majd mondjuk, bármennyire fájó is, hogy ezeknél még a szocik is jobbak voltak. Lelki szemeimmel látom, most néhányan mosolyognak a bajuszuk alatt. Azért biztosítok mindenkit, soha többé nem karjuk a múltat, soha többé az elmúlt 66 évet!

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Talán furcsa témát választottam mára, de éppen ennek okán írtam most arról, mi vagyunk mi, mint együtt élő, közös örömökkel megáldott és közös bajokkal megvert közösség és mi az, amit felettünk – tőlünk nagyon messze – a mi megkérdezésünk nélkül készülnek eldönteni rólunk.

Nem véletlenül mondtam: közösség. Sok ország van ma is, aki polgárai összességéről ezt ma sem mondhatja el, de mi igen: egyetlen közösség vagyunk. Nem csak anyanyelvünk, közös történelmi örökségünk, vagy éppen vallásunk okán – hiszen ma a magyarság szinte teljes egésze, legalábbis papíron keresztény – nem ezek az egyébként nagyon fontos és értékes kapcsok határozzák meg összetartozásunkat. Legalábbis, néplelkünkben nem. Van egy sokkal mélyebb kötődésünk egymáshoz, valami, amire még gazdag nyelvünkben sincs talán tökéletes kifejezés, amire minden hazafiúi alázattal csak annyit mondhatunk: összetartozás.

Ennek gyökere csak egy igazi családban van meg, de az mindig érezhető, a megszületett gyermek bölcsőjétől drága öregjeink koporsójáig, mert mindig azt érezhetjük, az élet minden mozzanatában: részei vagyunk az egész csodájának. Isten tökéletes misztériumának, melyben csak töredékesen látunk, de szívünk, összetartozás-érzésünk és hitünk még egyéni tökéletlenségünket is képes felülmúlni, s valóban osztozhatunk a tökéletesség üdvében és egy igazi boldogságban.

Ilyen a mi népünk lelke. Örök kereső, régi, roppant pusztai örökségünk ez, egyidős népünkkel. Ezt hagyományozták ránk drága emlékezetű nagyszüleink a meséikkel, megölt, de soha meg nem halt vágyaikkal, legnemesebb ajándékukkal: a szeretetükkel.

Ilyen örökség politikánkban helyi igazgatásunk is. Nem véletlen, a világon nincs még egy nyelv, mely a helyhatóságot úgy nevezné, önkormányzat. Őseink sok évszázadon keresztül építették, formálták ezt a rendszert, s zivataros történelmünkben nem egyszer akadt rá példa, hogy nemzetünk lelke formálta kormányzatunk volt puszta túlélésünk záloga. Mert így volt. Ezért van, hogy ma nem németül beszélünk. Ezért van az, hogy falvainkat, városainkat ma nem mecsetek, hanem templomaink tornyai jelzik messziről. Ezért van az, hogy ma minden honfitársunk egy saját, önálló Magyarországra gondolhat, ha a hazájára, ha kedves szülő földjére gondol. Még ott is, ahol a lobogó, a himnusz, s az államnyelv nem azonos a magyarral. Még ott, a kiszakított nemzetrészeinken is ezért képesek testvéreink magyarul gondolkodni, beszélni.

Ezt alkottuk meg. Azt a rendszert hívtuk életre, hogy iskoláinkat magunk tartjuk fent, hogy egészségházaink mindnyájunk előtt nyitva állnak majd, hiszen a mieink, hogy mi dönthetünk arról, ott, ahol élünk, mire van szükség és hogyan. Hogy mi dönthetünk arról, lesz-e óvoda olyan közelségben, ahová gyermekeinket nem autóval kell elvinni, lesz e belátható közelségben posta, házunk előtt világít e majd lámpa, s pusztán azért, mert itthon vagyunk, vajon mennyi adót kell majd fizetnünk azért a házért, amit már egyszer felépítettünk, vagy megvásároltunk. Az önkormányzatiság lényege ez, ilyen egyszerű, nem több, s nem kevesebb, s ez az elv határozza meg azt, mindennapjaink miről szólnak majd: a boldogulásról, vagy a szenvedésről.

Mert ez az életünk. Rövid, tökéletlen, s nem mindegy, hogyan élhetjük le. Úgy, ahogyan mi itt, a magunk szokásai, belátása és hite szerint megegyezünk, vagy úgy, ahogy a távoli kormány mondja majd meg, hol legyen iskola, hol legyen piac, hol legyen a jövendő egyáltalán.
Mert a kormány most erre készül, s teszi ezt úgy, hogy közben hazudik. Azt mondja, ez a rendszer nem jó, mert drága. Drága? Persze, hogy az, hiszen évek óta, kormányok sora lopja ki belőle a pénzt, az életünket, s megmagyarázza, hogy ez nem jó. Mármint az nem, hogy mi akarunk dönteni helyben, a helyi dolgainkról, igényeinkről.

A kormány azt akarja ma mondani: majd én átvállalom tőletek ezt a nehéz feladatot. Úgy is mondhatnám, add nekem az órádat és majd én megmondom neked hány óra van.

Kedves honfitársaim!

Hogyan vállalhatná át a kormány az oktatási intézményeinket, az egészségügyi intézményeinket? Hogyan vállalhatná át akár okmányirodánkat, ha mindnyájunk közül maga az állam a legeladósodottabb?

A válasz egyszerű: sehogyan sem. Átvállalja, aztán majd mindenféle ócska kifogással mindent bezár, megszüntet, s talán még bűnbakot is talál maga helyett, de attól még mi, a helyi közösség tagjai fogjuk elszenvedni a veszteséget, s akkor már, higgyék el, nem lesz, aki a segítségünkre siessen, mert az biztos: a magyarokon még soha senki sem segített.

Csak mi vagyunk képesek arra, hogy jogainkat megvédelmezzük. Csak akkor maradhatunk a magunk urai, ha törekszünk is erre, s ha nem egy olyan kormánynak hiszünk, aki azt vallja, a forradalom igazi győzelme, ha névtelenül, fülkékbe bújt emberek sokasága egy rovanccsal változást hozhat. 
  
Ragaszkodjunk a szabadságunkhoz, ragaszkodjunk önkormányzásunk elidegeníthetetlen, ősi jogához, ragaszkodjunk önmagunkhoz és senki máshoz!

Kérem önöket, ezt az intelmet soha ne tévesszék szem elől!

Adjon az Isten, szebb jövőt!

Várnai Péter